Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


leonbergi története

A leonberger története és fajtaleírása

 

 

 

Azonnal látható, hogy a híres európai kutyák rokona, valamint a vitathatatlan ázsiai származása. A kérdés csupán az, hogy vajon igazán ősi fajta-e, vagy csak a XIX. század közepén szelektálták. A leonbergi rejtélyes eredetéhez kötődik egy érdekes,de cselszövései, intrikái és furcsa kijelentései miatt félreértett személyiség tevékenysége. Ő volt Heinrich Essig (1808-1889), Leonberg városi tanácsának egyik tagja. Leonberg Stuttgarttól mintegy tizenöt kilóméterre fekszik, és akkoriban a Württembergi Királysághoz tartozott.

A leonbergi kutyát Heinrich Essig ismertette meg a világgal úgy, hogy a kor híres és fontos személyeinek- például III. Napóleonnak- ajándékozott egy-egy példányt. Essig saját magát tartotta a fajta megalkotójának, és szívesen adott tájékoztatást arról, hogy a szelekció során melyik fajta egyedeit használta. Tenyésztőteleppel is rendelkezett, amely közel 40 éven át évi 2-300 egyed születését biztosította. Essig szerénytelenségéről és szavahihetőségéről lehet fogalmunk annak a ténynek a tudatában, miszerint külföldi tartózkodásai során "Leonberg bárójának" szólíttatta magát. Ezenkívül eléggé bizarrnak tűnik, hogy halála után tenyészete nyom nélkül eltűnt, és nem lehetett tenyészegyedet találni az általa szelektált fajta vérvonalának továbbviteléhez.

Essig annak idején azt állította, hogy a landseer és a bernáthegyi keresztezéséből indult ki, ennek eredményét pedig a pireneusi hegyikutyával javítva jutott el a leonbergiig, miközben kitűzött célja szerint egy teljesen fehér példányt szeretett volna kitenyészteni. Mindenesetre, bárhogy is volt, a fekete-fehér foltos kutyától -fakóvörös és fehér vagy fehér és borzszínű egyedekkel keresztezve- az egyszínű fakóvörös vagy a fakóvörös élénkvörös foltos példányhoz eljutni a genetika törvénye szerint nagyon nehéz, sőt gyakorlatilag lehetettlen.

Leonbergi egy árujegy

A sok ellentmondásból következtetve nem jelenthetjük ki biztosan, hogy Heinrich Essig volt a leonbergi megalkotója. Úgy tűnik arra törekedett, hogy tevékenységének igazi természetét álcázza. Valódi tevékenysége nagy testű, különböző származású, tervszerűtlen és hiteltelen szelektálással nagyrészt saját maga által tenyésztett kutyák értékesítése volt. Amit valójában megalkotott,az egy címke, egy árujegy volt: a leonbergi. Essig eljárása és kijelentései főképpen a kutyabarátokat ingerelte, és előttük tette hiteltelenné a leonbergit.

1878-ban a német Schmie-Deberger nem minden alap nélkül írta: "A klubok nem veszik többé komolyan a leonbergit, és mi ezeket a korcsokat olyan osztályokba küldjük, amelyekbe a leginkább hasonlító fajták tartoznak, mint az újfoundlandi, a bernáthegyi és főképpen a hosszú szőrű bernáthegyi." 1905-ben Strebel már nem mutatkozott kíméletesnek: " A leonbergivel csaltak, a bernáthegyi viszont szépen megerősödött, és a kereslet meghaladta a kínálatot." .

Eljött az a pillanat, amikor drasztikusan léptek fel a leonbergi tenyésztése ellen, mivel azt csak a bernáthegyi halvány imitációjának tekintették. " S végül, amely egyedet nem sikerült rögzíteni, azt leonberginek tekintették." Ebből az idézetből feltételezhető, hogy az Essig által végzett "porhintés" mögött valójában egy jól kitervelt csalás rejtőzött. Strebel a bernáthegyi "újraalkotásáról" beszélt. A nagy bernáthegyi kutyamenhelyeket ugyanis 1820 körül a szopornyica megtizedelte. Ez azután történt, hogy a fajta a túlzott vérrokon leszármazás miatt már egyébként is meggyengült. A szerzeteseknek más fajtához, az újfoundlandihoz kellett folyamodniuk, hogy a saját bernáthegyi példányaikat megerősítsék. Ebből a keresztezésből született meg a bernáthegyi hosszú szőrű változata, és az egységes fekete egyedek keresztezése miatt eltűntek a nem klasszikus színeket mutató bernáthegyi kutyák.

Heinrich Schumacher korabeli szakértő révén tudjuk, hogy ezeket a példányokat a szerzetesek a menhelyeket támogatóknak adományozták, akik nagy számban éltek Angliában és Svájcban, főképpen Lőwenbergben. És ha Essig egyszerűen csak kihasználta a bernáthegyi "megújítása" során történt mutációkat, valamint a svájci város és az ő szülővárosa névhasonlóságát? E merész gondolatmenet hitelességéhez azonban hiányzik az Essig és Svájc közötti összekötő kapocs.

A fajta elterjedése

A fajta első szabványát Albert Kull 1895-ben fektette le. Ugyanebben az időben Apoldában(Thüringia) a leonbergi kutyák tulajdonosai egy klubot alapítottak, amely a XX.század elejére felvette a Leonbergi Klub nevet heidelbergi székhellyel. Az első világháború alatt a fajta szinte teljesen eltűnt. Stadelmann-nak és Josenhansnak köszönhetően azonban 1922-től új egyedek kezdtek feltünedezni.

Egy új szervezet, a Leonbergi Kutyatenyésztő-csoport tagjai öt fajtajellemző egyed szelektálásával négy éven belül háromszázötven kutyát számláló állományt ellenőriztek. Stadelmann ebben az időben nyitotta meg az első származási könyvet. Ezzel viszont nem ért véget a leonbergi hányattatása, ugyanis a második világháború szintén megtizedelte az állományt. Az Ebtenyésztők Nemzetközi Szövetsége (FCI) hivatalosan 1949-ben ismerte el a fajtát, amelynek egyedei Albert Kienzie és Otto Lehmann érdemeinek köszönhetően 1958-ra elérték a két világháború közötti időszakra jellemző számot.

Ettől kezdve a leonbergi egész Németországban, Ausztriában és a többi német ajkú országban is elterjedt. A leonbergi elismerése előtt megemlítendő az észak-németek hosszú ideig tartó vonakodása, amelyre Dr. Luquet szolgált magyarázattal: az észak-németek attól tartottak, hogy a leonbergi háttérbe szorítja a szintén óriás termetű kutyájukat, a német dogot. A XIX. század végén Nagy-Britanniában a leonbergi a kutyaszakértők (Vero Shaw, Hugh Dalziel, Idstone) heves vitáinak kereszttüzébe került, s emiatt itt nem is tudott kellőképpen meghonosodni.

Ellenben Franciaországban már 1896 óta éltek leonbergik. Egy párizsi tenyészet egyedei hosszú időn keresztül sorra nyerték a kutyakiállítások első díjait. Dr. Pierre Mégnin alapos tanulmányozásnak vetette alá a fajta egyedeit, lefordította az 1895-ben Kull által kiadott szabványt, ezáltal a leonbergit ismertté tette francia földön is. Az első szabvány szerint - ezt tartalmazza Bylandt A kutyafajták című híres munkája is - a leonbergi kutya nagyon nagy testű volt, pontosabban a kanoknak legalább a 80 cm-es marmagasságot el kellett érniük. Később a német tenyésztők eltekintettek ettől a 80 cm-es óriási marmagasságtól mint fajtajellemző jegytől. A 80 cm a legkisebb elérendő marmagasság helyett a maximum marmagasságot jelezte az új szabvány szerint.

Ez a gyakorlat magyarázza a francia tenyésztés - amely többé-kevésbé hű maradt Mégnin örökségéhez, aki szerint a leonbergi a legnagyobb termetű európai hegyikutya - és a német tenyésztés - amely elég sok nehézségbe ütközött a múlt század során - közötti különbségeket. Persze a szakértők közötti viszálykodás a legkevésbé sem érdekelte a fajta szerelmeseit, ez mindössze a fajtán belüli típusok sokféleségére, valamint az avatatlan megfigyelőt elbizonytalanító külső jegyek különbözőségére ad magyarázatot.

Le kell szögezni, hogy a Nemzetközi Leonbergi Egyesüléshez tartozó klubok és az egymásra ható tenyészetek révén egyre inkább egy egyenletes szint alakult ki a fajta külső megjelenését és a szabvány által előírt jellemzőit illetően, utóbbi felelőse az FCI keretein belül Németország. Olaszországba több mint huszonöt évvel ezelőtt kerültek leonbergik néhány rajongó importjának köszönhetően. Mára Hollandiához, Ausztriához, Franciaországhoz és Svájchoz hasonlóan végre az olasz leonbergi magántulajdonosok és tenyésztők is egyesültek a fajta védelme érdekében.

Tökéletes család számára

A leonbergi bizonyára rendkívüli tulajdonságokkal van megáldva, ha sikerült túlélnie történetének szövevényes eseményeit. Tagadhatatlan, hogy már emiatt is csodálatot érdemel.Ki nem álmodozott egy méltóságteljes, bátor és kedves kutyáról, amely nem egy apatikus, nehézkes, de nem is agresszív, féktelen állat? A leonbergi jelleméről csak felsőfokban beszélhetünk. Nemessége első látásra hatásos, rusztikusságában is elegáns, de a legmélyebb benyomást mégis kedves és gyengéd természete teszi. Jóindulatú tekintete megfelel annak az állandó igyekezetnek, amellyel elkerül minden hirtelen erőkinyilvánítást és brutalitást. Persze amikor gazdája hazajövetelének örül, nem fogja vissza magát. Felugrál, néha egészen gazdája nyakmagasságáig, és szó szerint lemossa a gazdi arcát. A nappaliban általában ügyel arra, hogy ne döntse fel a bútorokat, ne verje le az azokra helyezett tárgyakat, mozgása tökéletesen tükrözi a nagy termete miatti korlátait.

A nálánál gyengébb lénnyel (gyerek vagy egy másik háziállat) szemben megkettőzi óvatosságát, és igazi őrzőkutyává alakulva bizonyságát adja kiemelkedő türelmének a gyerekek tréfáival szemben. A leonberginek, és nem csak a szukának, vitathatatlan érzéke van a "dada" szerepének betöltésére, amiért minden más tevékenységét felfüggeszti. A kutya gazdája nyugodtan leteheti gyermekét az eb nagy mancsai elé. A kutya benne lesz minden féle játékban, amit a gyerek képes kitalálni.

A leonbergi napjainkban érzékelhető divatját nagy jóindulata és nem mindennapi diszkrét, figyelmes magatartása váltotta ki. Sok nálánál kisebb testű fajtánál is kellemesebb és együttélésre alkalmasabb. A többi kutyával való szocializációs képessége révén nagyon megbízható társ, amelyet bárhova habozás nélkül magunkkal vihetünk. Nem fog nyálazni, nem szenved a hidegtől és a melegtől sem. Csak a viharos időjárás, az olyan forróság, amely az árnyékba kerget minden állatot és a szélvihar korlátozza tevékenységét. Szocializációs készsége, mérsékelt tevékenysége nem jelenti azt, hogy bármilyen kicsi tér elegendő lenne számára. Az állat a lehető legjobban próbál alkalmazkodni, és elképzelhető, hogy semmilyen gondot nem okoz neki egy egyszobás lakásban vagy a tizenkettedik emeleten élni. Nem lehet azonban elsiklani afelett, hogy egy ilyen környezet nem éppen ideális remek természetének kibontakozásához. Határozottan kedvezőbb olyan helyen tartani, ahol szabadon és könnyen mozoghat. Számos leonbergi hajlamos a kedvetlenségre, ezért a gazdának közbe kell lépnie, és kedvencének minél több alkalmat kell kínálnia energiáinak felszabadításához, izomzatának minél teljesebb kifejlesztéséhez.

A leonbergi alkalmazhatósága

A fajta nevelésével kapcsolatosan nem merül fel különösebb probléma. Meg kell vele ismertetni a különböző élethelyzeteket, ami elősegíti gondolkodásának fejlesztését, ezen kívül gondoskodjunk arról, hogy kinyújtóztathassa tagjait. A leonbergi vitathatatlanul különleges képességekkel bír az azonnali reagálást és felfogást illetően. Igazán bűn lenne lemondani ilyen képességek kiaknázásáról, amelyek révén a kutya is több örömet talál az életben. A kan nevelésében határozottabban járjunk el, mivel részben megőrizte a legtöbb hegyi kutyára jellemző független ösztönét.

Az összes kiképző szakember, akinek alkalma nyílott ezekkel a kutyákkal dolgozni, egyöntetüen elismeri, hogy az óriás termetű fajták között valószínüleg a leonbergi a legfogékonyabb a kiképzésre és a védőmunkára. Ehhez kétségkívül végtelen kiegyensúlyozottsága is értékes segítség. Védőmunkára külön nem is kell kiképezni, mivel elrettentő külsejéhez természetes örzőösztön párosul. Lényegében családi kutya, hűséges társ és védelmet nyújtó eb. Nagy tulajdon őrzését is rá lehet bízni. Mentési képessége nem közismert. Németországban és Ausztriában azonban sikerrel próbálták ki lavinamentő képességét. Számos egyed vonzódik a vízhez is, ujjaik között jól fejlett hártya feszül, aminek köszönhetően erőteljes úszók, bőrük átázhatatlan.

FAJTALEÍRÁS

Eredet: Németország

Felhasználási kör: házőrző-, kísérő- és családi kutya

F.C.I. besorolás:
2, csoport: pincsek és schnauzerek, molosszusok és svájci pásztorkutyák
2.2 szekció: molosszusok, hegyikutyák, munkavizsga nélkül

Rövid történeti áttekintés:
A 19.század harmincas éveinek végén, negyvenes éveinek elején Heinrich Essig, Leonberg városi tanácsosa keresztezett egy fekete-fehér újfoundlandi szukát egy a Nagy St.Bernát kolostor menedékházából származó úgynevezett "Barry"-kannal. Később ehhez jött még egy Pireneusi-hegyikutya. Ez nagyon nagy, túlnyomórészt hosszú, fehér szőrű kutyákat eredményezett.Essig célja egy oroszlánhoz hasonlatos kutya volt. Az oroszlán Leonberg városának címerállata. Az első valóban "Leonberger"-nek nevezett kutyák1846-ban születtek.Ezek egyesítették magukban a kiinduló fajták kitűnő tulajdonságait. Már röviddel ezután sok ilyen kutyát adtak el Leonbergből státusszimbólumként az egész világba. A 19. század végén Baden-Württenberg tartományban a leonbergert kiváltképpen parasztkutyaként tartották. Sokat magasztalták az őrző- és egyéb alapvető tulajdonságait. A két világháborúban és a háború utáni szűkös időkben a tenyészkutyák száma drámaian visszaesett. Ma a leonberger egy kitűnő családi kutya, amely modern életünk minden igényének megfelel.

Magatartás és karakter:
Családi kutyaként a leonberger a mai lakó- és életfeltételek között egy kellemes partner, amely nehézségek nélkül mindenhová magunkkal vihető, és amely kimondott gyerekszeretettel tünteti ki magát. Se nem gyáva, se nem agresszív. Kísérőkutyaként egy kellemes, hűséges és félelmet nem ismerő kísérő minden életszituációban. A megkívánt jellemszilárdsághoz különösen a következők tartoznak: magabiztosság és korlátlan higgadtság, közepes temperamentum (Többek között játékösztön is), engedelmességi készség, jó tanulási- és emlékezőképesség, zaj iránti érzéketlenség.

Általános megjelenés:
Az eredeti felhasználási célnak megfelelően a leonberger nagyon nagy, erős, izmos, ám mégis elegáns kutya. Harmonikus testfelépítés és öntudatos nyugalom, ám mindazonáltal élénk temperamentum tünteti ki a kutyát. Különösen a kanok hatalmasak és erőteljesek.

Arányok: Marmagasság a törzshosszúsághoz 9:10.
A mellkasmélység megközelíti a marmagasság felét.

Fej: Egészében tekintve mélyebb, mint amilyen széles, és inkább hosszan elnyújtott, mint tömzsi , a Fang viszonya a fejtetőhöz 1:1. A bőr mindenütt feszes, nincsenek homlokráncok.

Fejtető: Profilból és elölről nézve kevéssé domború, a törzsnek és a végtagoknak megfelelően erős, de nem nehéz. A hátsó része nem lényegesen szélesebb, mint a szemeknél.

Stop: Világosan felismerhető, de csak mértékletesen kidolgozott.

Orr: Fekete.

Fang: Inkább hosszú, sosem hegyesen végződő; az orrhát egyenletesen széles, sosem besüllyedő, inkább gyengén domború (ramsnasig - kosorrhoz hasonló).

Ajkak: Feszesek, feketék. Az ajakzúg zárt.

Állkapocs/fogazat: Erőteljes állkapocs tökéletes, szabályos és teljes ollós harapással, a felső fogsor térköz nélkül zárul az alsóra, a fogak függőlegesen állnak, 42 egészséges, a fogképletnek megfelelő foggal (az M3 hiánya tolerált), fogóharapás megengedhető. Az alsó állkapocsban a szemfogaknál semmi beszűkülés/befűződés.

Pofa: Csak kevéssé fejlett.

Szemek: Világosbarnától lehetőleg sötétbarnáig, ovális, sem mélyen fekvő, sem előreugró, egymáshoz se túl közel, se túl távol álló, szemhéjak feszesek, a kötőszövet nem látható, a szem fehére nem vöröses színű.

Fülek: Magasan és nem szélesen hátul (nagyon hátul) tűzött, lógó, középnagy, feszes, húsos.

Nyak: Lágy ívben, törés nélkül megy át a marba, inkább hosszúkás, mint tömzsi. A gégénél a bőr nem lóg.

Mar: Kidolgozott, kifejezett, különösen kanoknál.

Hát: Feszes, egyenes, széles.

Ágyék: Széles, erős, jól izmolt.

Far: Széles,viszonylag hosszú, lágyan kerekített, folyamatosan átmegy a faroktőbe, semmi esetre sem túlépített.

Mellkas: Széles, mély, legalább könyökmagasságig érő, nem túl hordóalakú, inkább ovális.

Alsó oldalvonal: Csak enyhén felhúzott.

Farok: Nagyon gazdagon szőrözött, állásban egyenesen lóg, mozgásban is csak enyhén felgörbített, és lehetőleg nem a hátvonal meghosszabbításán felül hordott.

Végtagok: Nagyon erős, különösen a kanoknál.

Elülső végtagok: Lábak:
Egyenesek, párhuzamosak és nem szűken állóak.

Váll/Felkar:Hosszú, ferdén elhelyezkedő, egymással nem túl tompa szöget képező, jól izmolt.
Lábak középső része: Erős, szilárd, elölről nézve egyenes, oldalról nézve függőleges.
Mancsok: Egyenes állásúak (sem befelé, sem kifelé nem fordulnak), gömbölyded, zárt. Az ujjak jól domborodnak, fekete ujjpárnák.

Hátulsó végtagok:
Lábak: Hátulról nézve párhuzamosa állású, nem túl szűk. A csánk és a mancsok sem kifelé, sem befelé nem fordulnak. A farkaskörmöket el kell távolítani.
Medence: Ferdén fekvő.
Felső combok: Meglehetősen hosszú, ferdén elhelyezkedő, erősen izmolt. A comb és az alsó lábszár határozott szögellést képeznek.
Csánk: Erős, határozott, szögellés az alsó lábszár és a lábközép fölött.
Mancsok: Egyenesen álló, csak kissé hosszúkás, ujjak domborúak, ujjpárnák feketék.

Járásmód: Tértölelő, egyenletes mozgás minden járásmódban, határozott előrelépés és jó lendület. Lépésben és ügetésben elölről és hátulról nézve egyenesvonalú végtagvezetés.

Szőrzet minőség: Középpuhától a durváig, bőségesen hosszú, testhezsimuló, választék nélkül.Mindenhol, a jó alszőrzet ellenére a test körvonalait felismerhetően hagyja. Sima, a gyengén hullámos még megengedett, a nyakánál és a mellkasnál -különösen a faroknál- sörényt képez. A mellső lábak határozottan szőrözöttek, a hátsó lábakon kifejezett gatya.

Színek: Oroszlánsárga, vörös, vörösesbarna, még homokszínű is (fakósárga, krémszínű) és ezek minden kombinációja, mindenkor fekete maszkkal. Fekete szőrvég megengedett, mindazonáltal a fekete nem lehet meghatározó a kutya alapszínére nézve. A fekete szín túlzott hangsúlyossága hátrányként értékelendő. Az alapszín kivilágosodásai a farok alsó részén, a nyaki fodornál, a mellső láb zászlóin és a gatyán nem lehetnek olyan határozottak, hogy az alapszínnel való harmóniát zavarnák. Egy kis fehér mellfolt, vagy vékony mellcsík és fehér szőr az ujjaknál tolerált. A maszk a szem vonaláig kell, hogy terjedjen, jól felismerhetően. Hiba a tört vagy árnyékmaszk, a maszk hiánya a tenyésztésből kizáró ok.

Marmagasság: Kanok: 72-80 cm (ajánlott középérték 76 cm)
Szukák: 65-75 cm (ajánlott középérték 70 cm)


Hibák: A fenti pontokról való csekély eltérés hiányosságként, minden határozott eltérés hibaként értékelendő. Az értékelésnek pontos viszonyban kell állnia az eltérés mértékével, és figyelembe kell vennie, hogy mennyiben érinti a lényeges (elsősorben magatartást, típust, harmóniát, mozgást).

Kizáró hibák: Gyáva és agresszív kutyák, kutyák erős anatómiai hibákkal, pl.: kifejezett tehénállás, kifejezett pontyhát, erősen süllyedt hát, a mellső mancsok extrém kicsavarodása, teljesen elégtelen szögellés vállnál, könyöknél, térdnél vagy csánknál, kevesebb fog (kivéve M3), előreherapás vagy hátraharapás, egyéb harapáshiba, erősen gyűrűs vagy túl magasan gyűrűző farok, göndör vagy erősen hullámos szőrzet, színhibák (barna orr, barna ujjpárnák, black tan, fekete, ezüst, vadszín).

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.