Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


bernáthegyi

 

A fajta története

A Szentbernáthegyi kutya Svájcból származik, a fajta kialakulását legenda övezi, azonban írásos dokumentáció csak az XVIII. század elejétől áll rendelkezésre. A bernáthegyi alapvetően a parasztok házörző kutyájaként élt. Nevét a Nagy Szentbernát Hágóban lévő kolostorról kapta, ahol a szerzetesek kísérő- és mentőkutyaként alkalmazták a hóban és ködben eltévedt vándorok megsegítésére.
A fajtát a Barry nevű bernáthegyi tette híressé és legendássá. Barry a legenda szerint 1800 és 1813 között 40 ember életét mentette meg a hó és fagy fogságából. A korabeli írásos anyagok és képek alapján a bernáthegyi kutya küllemét tekintve meglehetősen eltért a mai fajtastandardtól, könnyebb és kisebb termetű volt. A fajtát eredetileg rövid szőrű változatok alkották, azonban az Újfoundlandi bekeresztezésével kialakították a hosszú szőrű változatot. A hosszú szőrtől jobb védelmet vártak a zord téli körülmények között dolgozó kutya számára, azonban ez az elképzelés hibásnak bizonyult. A hóban gázló hosszú szőrre rátapadt a hó és a jég, megnehezítve a kutya munkáját, így a hosszú szőrű egyedeket a szerzetesek elajándékozták. A Barry legenda kialakulásával indult meg az érdeklődés a Szentbernáthegyi fajta iránt. A Barry legenda és a hosszú szőrű egyedek megjelenésével megindult a Szentbernáthegyi nagyobb mennyiségű tenyésztése. A fajta tenyésztése és formálása mind svájci-német vonalon, mind pedig angol vonalon folyt, kiváltva ezzel az első vitát a fajtastandard megalkotása körül az ezernyolcázas évek végén. Az angolok és svájciak külön-külön megalkották a maguk fajtastandardjukat. A Szentbernáthegyi az ezerkileczázas évek első harmadában került az Amerikai Egyesült Államokba tenyésztési célból, ahol a svájci standardot követték.
Érdemes megnézni, hogy Szentbernáthegyi fenotípusát (küllem) tekintve mennyire eltér a kontinentális (FCI),
amerikai (SBCA) és az angol egyedeknél.

 

Szent Bernát hágó - Svájc

 

Temperamentum

A Szentbenáthegyi jóindulatú, békés, nyugodt kutya, aki túláradó szeretetével árasztja el gazdáját és családját. A bernáthegyi igazi családi kutya, megfelelő szocializáció esetén imádja és szükség esetén meg is védi a gyerekeket. Minden idejében a gazdája mellett kíván lenni, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy éppen mindent megúnt és alszik. Nem szereti a magányt és a magányos bezártságot kifejezetten büntetésnek veszi. A kutya alapvető engedelmességre nevelését minél hamarabb el kell kezdeni, mivel rendkívül gyorsan növekedik, így ennek elmulasztása esetén hamar azon kaphatjuk magunkat, hogy ez a már rendkívül fiatalon is 40-50 kilogrammos nagy "mackó" visz minket sétálni és nem mi Őt. Vigyük tehát kölyökkorától fogva minél többet emberek és jól szocializált kutyák közé. Sétára való kilátás esetén (pl. póráz csörgése), a gazda hazaérkeztekor, reggeli találkozáskor tomboló örömmel tudatja gazdájával elégedettségét. Figyeljünk oda, hogy következetesen neveljük, tudassuk vele, hogy mit szeretünk és mit nem. Türelemmel neveljük, mert a bernáthegyi a masztiffok temperamenumából megtartotta azt, hogy a számára fölöslegesen kiadott parancsokat felülbírálja, és ekkor a kiabálás nem segít. Igaz rá, hogy akit szeret, azt nagyon tudja szeretni, de aki kiváltja ellenszenvét, azt tartósan tudja gyűlölni is. Alapjában véve az idegenekkel közömbös, vagy barátságos, ha a gazda is jelen van. Egy, másfél éves korára alakul ki területvédő ösztöne, így az idegeneket megugatja és csak gazdája jelenlétében engedi be az udvarra. (Megfigyelhető, hogy játék esetén, illetve, ha kutyánk közölni szeretne velünk valamit, jobbára sikongatva ugat, idegen érkeztekor pedig öblös, mély hangját "ereszti ki".) A bernáthegyi jó házőrző, azonban aki kifejezetten területőrzési feladatokra szeretne kutyát, az inkább más fajtát válasszon.

 

Általános tudnivalók a Szentbernáthegyi tartásáról

1.

A Szentbernáthegyi a köztudattal ellentétben NEM eszi ki gazdáját a vagyonából. Az elfogyasztott táplálékmennyiség a mérethez viszonyítva nem nagy. (természetesen ez a mennyiség nagyobb, mint egy cihuahua esetén)

 

2.

A Szentbernáthegyi hozzávetőlegesen 10-12 évig él..

 

3.

Kölyök korban és öt éves kor után az ízületek egészségére külön figyelni kell. (Tilos kerékpár, motor, stb. mellett futtatni, lépcsőztetni. Csak annyit mozgassuk, amennyit magától is szívesen mozogna.)

 

4.

A kanok méretüket és testsúlyukat tekintve lényegesen nagyobbak lehetnek a szukáknál, azonban mindkét nem kiváló családi kutya.

 

5.

Nem nagy mozgásigénye ellenére kertes háznál célszerű tartani.


 

 
 
 
 
 

6.

A Szentbernáthegyi a havat és a vizet imádja.

 

7.

Nehezen viseli a meleget, melegben nyáladzik, ezért mindig biztosítsunk árnyékos helyet és friss vizet számára.

8.

Télen is kint tartható a szabadban, azonban a kemény fagyok idején érdemes melegebb helyre beengedni.

9.

Évente kétszer vedlik, ekkor csomókban hullik a szőre. Vedlés esetén érdemes naponta kétszer átkefélni a szőrét.

10.

Megfelelő nevelés esetén a bernáthegyi könnyen kezelhető, kiegyensúlyozott természeténél fogva tartása problémamentes. (nem ás, nem rág szét dolgokat, nem ugat túl sokat)

Szentbernáthegyi

 

história

 

     

Az Alpok 2472 m magas hágóján a hó, a jég, a szél, a köd karolta Szent Bernát kolostorban a rebbenő függönyök elárulják, hogy szemrevételezik a tébláboló idegent. A rendház nehéz faajtaját automata nyitja, de a XX. századi technikát letűnt korok ritmusára szabályozták. Szép lassan válik szabaddá a bejárás, ahol a fogadószoba évszázados nyugalmat árasztó faragott szentjei őrködnek. Amikor a XI. század közepén Bernhard Von Menton Aosta főesperese megalapította itt, az Ágoston rendek közösségét, aligha gondolta volna, hogy nevét a hegy, a hágó és a világ egyik leghíresebb kutyafajtája viseli majd.

A Hospice du Grand Saint Bernard nevű kolostor Európa egyik legrégebbi és legmagasabban fekvő, emberi települése. Itt állt valaha Jupiter temploma, amit még az erre elhaladó római hódító hadsereg épített. Bernhard von Menton újjáépítette, és szegény zarándokok számára nyitotta meg a templomot. A bernáthegyi kutya névadója világszerte ismert lett, de szinte semmi adat nem maradt fenn róla. Bernhard Von Menton a szegények segítője és a szerencsétlenek pártfogója volt, a hágó magaslatain. A hiedelem szerint az ott lévő gonosz szellemektől megszabadította a megszállottakat. Valószínűleg azonban ez is csak legenda. Sokkal valószínűbb, hogy a helyi parasztlegényeket rábeszélte, hogy koszt és pénzjutalom fejében az ő megbízásából, – és kutyáival –  inkább védjék és gondozzák az utasokat. A lelkes segítő 1081-ben halt meg Novarrában. 1681-ben szentté avatták. A hágó évszázadokon keresztül az egyik legforgalmasabb hadi út és közlekedési átkelőhely volt Észak-Olaszország és Franciaország között, Svájcon keresztül. Az átkelés különösen télen bizonyult veszélyesnek, hiszen az év kilenc hónapján keresztül hó és jég borítja. Mindennap egy szerzetes ereszkedett le utasokkal Bourg Saint-ig, estefelé pedig újabb utasokkal tért vissza. Ugyanezt cselekedte egy másik kísérő a hágó olaszországi oldalán. Nem voltak ritkák a szerencsétlenségek, az utazókat éhínség, vihar és lavina fenyegette. Nos ebből a környezetből indultak el a világhírnév felé azok a hatalmas, tömött bundájú, gyönyörű állatok, amelyek a szerzetesekkel együtt, életük kockáztatásával siettek a hóviharban eltemetettek fölkeresésére, segítségére.

Az emberek először 1695-ben szereztek tudomást a szerzetesek kutyáiról. Salvator Rosa le is festette az erős, rövidszőrű kutyákat, fehér alapon vöröses barna foltokkal. Felső asszíriai domborművek arról tanúskodnak, hogy a bernáthegyi kutya a tibeti dog leszármazottja. A fajta elsősorban Vaud Valais és Oberland kantonokban fejlődhetett ki. A háborúk és a kereskedelem révén került először Görögországba, később Rómába, majd a gall háborúk idején a mai Svájcba.

A XIV. sz. elején svájci címerekben már szerepeltek ezek a bumfordi fejű ebek, de hivatalosan először 1862-ben egy birminghami kiállításon szerepeltek mai nevükön. Addig alpesi masztiffként említették őket.

Az első bernáthegyi fajta egyesületet Londonban alapították 1880-ban. A két ország tenyésztői sokáig vitatkoztak azon, hogy az angol, vagy a svájci vonal legyen az irányadó, végül 1887-ben egy zürichi nemzetközi kinológiai kongresszuson – Anglia kivételével – valamennyi meghívott elfogadta és elismerte a fajta svájci jellegét és itt állapították meg a standardet. A svájciak tehát teljes joggal tarthatják nemzeti kutyájuknak ezt a tanulékony, jóindulatú fajtát. A szentbernáthegyi kiváló őrző. Külleme sem cáfolja meg jellemét: az erőt, biztonságot sugárzó hatalmas termet, a széles hát és mély mellkas munkakutyára utal, a vastag bunda pedig azt jelzi, hogy az állat jól alkalmazkodik az időjárás viszontagságaihoz.

Oliver Goldsmith angol író a következőket jegyezte le: „Különösen értelmes, nemes fajtájú, csodálatos ebeket tenyésztenek itt, melyek rendkívüli bölcsességgel rendelkeznek. Fantasztikusan éles szimatuk segítségével 10-20 láb mélyen betemetett embert is érzékelnek. A szegény vándorok számára gyakran életmentőnek bizonyulnak.” Az idézett dokumentum csaknem 300 éves, de valószínű, hogy már korábban más jellegű munkát végeztek a tarka hegyi kutyák. Történetek terjedtek el például arról, hogy a szolgák minden reggel lemennek a hágóról a völgybe, hogy tejet és vajat hozzanak, amit a kutyák nagy kosarakban a hátukon cipelnek a csúcsra. Ekkor még alpesi masztiffként vagy kolostorkutyaként emlegették őket. A kolostor kutyáit, ezeket a jóindulatú, szelíd óriásokat 1750-ben kezdték speciálisan kiképezni kísérőnek, s ettől kezdve ritkább lett a „fehér halál” okozta baleset az Alpok hatalmas hegyei között. Az útikalauz szerzeteseket egy vagy két kutya kísérte. Ezeket arra tanították, hogy a legnagyobb viharban is felismerjék a hólepte utakat, s az eltévedt utasokat fölleljék. Az állat a kísérő ember előtt haladt, hatalmas szügyével, erőteljes lábaival utat tört a hóban, s csalhatatlan ösztönnel találta meg az eredeti ösvényt a friss hóréteg alatt.

Hogyan viselkedtek ezek a kutyák lavina esetén? Szemtanúk elbeszélése szerint, ha a lavina által betemetetett ember még élt, a kutya kaparni kezdte a havat fölötte, ha pedig az áldozat már halott volt, akkor egyszerűen csak elfeküdt a szerencsétlenség helyén.

Heinrich Schuhmacher (1831-1903) vendéglős a Bern melletti Holingenen, eredeti Barry típusú, ősi pásztorkutyát kezdett tenyészteni, de nem volt esélye. A divat, amely a hatalmas fejű és bundájú óriás kutyáknak kedvezett, elsöpörte ezt a kezdeményezést. 1854-ben írja a svájci kinológiai társaságnak címzett levelében: „Az egyetlen elvem a tenyésztésnél az, hogy a kutyák minél jobban hasonlítsanak Barryhoz, viszont a modern tenyésztők arra törekszenek, hogy hatalmas fejű állatok szülessenek” 1880-ban megkeseredve fel is adta „Barry” tenyészetét.

A kutyarajongók közül sokan legszívesebben visszaállítanák az idő kerekét, és a bernáthegyi kutyát újra az „óvilág” legnépszerűbb fajtájának kiáltanák ki. Napóleon kevésbé udvariasan fogalmazott Coignet kapitány szerint  az  1800-as átkelésnél,  amikor a sereg a hágó legveszélyesebb szakaszához érkezett, és már több száz ember vonszolta át magát a szakadékok fölött az ormótlan ágyúkkal, így kiáltott: „Vajon hol vannak embereitek meg a kutyáitok most, amikor pusztulásra vannak ítélve a katonáim?” A válasz nem késett: „Elmentek, hogy kimentsék őket, uram.” A XVII. század végén a kutyák már olyan profi módon dolgoztak, hogy 1790-1810-ig egyetlen katona sem pusztult el átkelés közben.

„Feküdt a hó alatt, halálra szánva,
de hű ebe a vándort megtalálta.”

Írta Longfellow egy legendás hírű bernáthegyiről az Excelsior c. versében. 1920-ban Sir Edwin Landseer (1802-1873), a híres angol festő megfestette egy bernáthegyi képét. A mentőkutyákat „szent kutyáknak” nevezték, s kialakult mítoszuk.

Hogy hány embert mentett meg a bernáthegyi, az nem derül ki a Szent-Bernát kolostor évkönyveiből. Egy biztos, valóban nagyon sokan köszönhetik nekik életüket. Kétszáz év alatt majd kétezer segélyakciót jegyeztek fel, amelyet részben a szerzetesek, részben szolgáik és a kutyák hajtottak végre. Ezek között volt, minden idők leghíresebb bernáthegyi kutyája Barry I. vom Großen St. Bernhardt (1800-1814). Az ő neve személyesíti meg elsősorban a hó bundás hőseit. Világhírű kutya volt, történetét mindmáig legendák sora övezi. Egy 1922-ben készült festmény azt a hőstettét ábrázolja, amikor egyik mentőkörútja során a hóban alvó, teljesen átfagyott kisfiúra talált. A kutya nyalogatásával felébresztette a gyermeket, ügyes mozdulatokkal még a hátára is vette, majd így vitte be a kolostorba. Barry egyébként 40 embert kutatott fel és mentett ki a hó alól, majd – legalábbis a legenda szerint – a 41. farkasnak nézte és lelőtte a legendás ebet. Valójában azonban az történt, hogy 1812-ben, amikor Barry 12 éves lett, a kolostor apátja beküldte Bernbe, ahol 1814-ben múlt ki végelgyengülésben. Érdemei elismerése mellett testét kitömték és kiállították a Berni Természettudományi Múzeumban. Az itt álló Barry I. a híressé vált életmentő kutyák jelképe. 1923-ban restaurálták kitömött testét. Így ismét emelt fejjel, büszkén tekinthet a látogatókra. Párizs mellett, Asniéreben a kutyatemető bejáratánál pedig Barry I. szobra őrködik örök álmot alvó társai fölött.

Alig egy évszázad múltán méltó utódja akadt a legendás lavinakutyának, Barry II. Egy szokatlanul hideg éjszakán olasz turisták elé indult gazdájával, aki útközben annyira kimerült és átfagyott, hogy képtelen volt tovább menni. Maradt azonban annyi életösztöne, hogy sálját a kutya nyakörvére fűzte és megpróbálta segítségért küldeni. Barry II. elindult a kolostorhoz, és még idejében tért vissza a mentőcsapattal. Sorsa azonban tragikusan végződött. 1905. május 20-án mentés közben szakadékba zuhant és csak két nap múlva találtak rá csonttá fagyott tetemére.

A XIX. század derekán a kolostor tenyészete komoly válságon ment keresztül a századokon át folyó beltenyésztés miatt. 1856-ban a menedékházban már csak három kan van és egy – úgy mondják, terméketlen – szuka. Akkoriban gondoltak arra, hogy a fajtát fölfrissítsék az újfoundlandival. Ebben az évben egy alomban születik két hosszúszőrű kölyök is. Mint szolgálatra alkalmatlanokat elajándékozzák őket a völgybe. Nem sokkal később elfogadják ezt a szőrváltozatot. A kitűzött célt elérték a vérfrissítéssel, a szentbernáthegyi erősebb, kitartóbb lett, mint valaha.

Összeállította:
Kozma Károly


Barry I. vom Großen St. Bernhard
(1800-1814)

A Grand Saint-Bernard ma

A szentbernáthegyik szeretik ugyan a havat, ám irtóznak a vihartól. Szolgálaton kívül, ha tehetik, védett helyre húzódnak. Telente a szerzetesek a bernáthegyiket leköltöztetik Martigny város kenneljeibe. Könnyebb itt ellátni őket, mint a menedékházban, amit gyakran hónapokra elvág a hó a külvilágtól, mondja Francois Gerard úr, a szerzetesrend kutyáinak gondozója. Zádori atya (Soós Zoltán) magyarként az egyetlen külföldi tagja a svájciakból álló, 75 tagú közösségnek. Zádori atya 80 évesen hagyta abba a síelést, a teniszt kicsit később. Ha rossz a kedve, esténként Arannyal, Petőfivel vígasztalódik. Több száz magyar nótát tud és kedveli a magyar borokat. A rend maga elég tehetős. A hajdani vándorok – akiknek, ha már útrakeltek Zádori atya szavaival élve „volt guba a zsebükben”–, sokszor az életüket köszönhették a Szent-Bernát Hágó szerzeteseinek. Hálájuk nem is maradt el, földeket, szőlőskerteket, értékes egyházi kincseket adományoztak a rendnek. A bor, amit isznak, ma is saját szőlőből készül, a zöldség, amit esznek saját földjükön terem. A szerzetesek ma már nem maguk művelik földjeiket. Papi, tanítói, misszionáriusi munkát végeznek.  A Szent-Bernát és a Simplon Hágói menedékházukban nyáron lelki gyakorlattal egybekötött hegymászó, télen pedig sí tanfolyamokat rendeznek. „Ahhoz, hogy valaki vállalja a kíméletlenül nehéz életet, áldozatkészség kellett” – meséli Zádori atya. Bernhard von Menton azért alapított rendet, mert a szerzetesi fogadalom erős kötöttség, a papi hivatás meg feljogosította az atyákat arra, hogy lelki vígaszt nyújtsanak a betegeknek és feladják az utolsó kenetet a haldoklóknak. Akkoriban Európában még nem voltak szerzetesek, Szent Ágoston azonban Afrikában létrehozott egy közösséget, s az ő reguláit vette át Szent Bernát.

A tempót itt nem a XX. század diktálja. Itt az ember megtanulja tisztelni az időt, a nyugalmat, a fegyelmet, a hegyek szerzeteseinek törvényeit. A hegy évszázadokon át szedte áldozatait. A gyalogos vándorok kimerültek, eltévedtek a ködben, betemette őket egy lavina, vagy leszakadó hópárkány, lehűtötte testüket a szél. Zádori atya -26 °C-t  is átélt a hegyi kolostorban. Az sem volt ritka, hogy a hatalmas hó miatt csak a menedékház első emeleti ablakain tudtak kilépni a szabadba. Elgondolkodtató Zádori atya utolsó mondata: „a szerzetesek nem rajonganak a szentbernáthegyi kutyáért, „csak” tisztelik és becsülik őket!”

Zádori atya 1997. szeptemberében meghalt. Utolsó kívánsága volt, hogy a Hospitz du Grand St. Bernard kolostor alatti szentélyben temessék el.

A Hunnia Szentbernáthegyi Klub vezetősége és küldöttsége 1998. szeptember 5-én, Zádori atya halálának első évfordulóján felkereste sírját, hogy megemlékezzen a haza távolba szakadt, – a szentbernáthegyi iránt egy életre elkötelezett – szülöttjéről.

Kedves kőszikla

Néhány gondolat a Bernáthegyi lelkivilágáról és kiképzéséről



 

Mérhetetlen szeretet, nagy termet és hatalmas erő – ez jellemzi a bernáthegyi kutyát. Kiképzése nem átlagos feladat, de rendkívül szórakoztató. Mégpedig azért, mert ha sikerül egy hullámhosszra hangolódnunk vele, akkor minket is elárasztanak azok a kedves túláradó érzelmek, amelyekkel ő szemléli a világot. Ez persze nem jelenti azt, hogy lágy, puha kutya lenne.

Kemény kőszikla ő a szó mindenfajta értelmében. Testileg és lelkileg is. Testileg azért, hisz ereje hatalmas, izmai kemények és ha támadás éri úgy áll egy helyben, mintha lábait lebetonozták volna a földbe.

Ha netán még képzetlen, úgy lökődik ide-oda, a póráz végén, mint egy ormótlan szikladarab. Sípcsont-, vagy térdtörő mutatvány egy ilyen kutyussal végigmenni az utcán. Különösen akkor, ha kertes házak között haladunk, s jobbról, balról ugatnak, tombolnak kifelé a kerti kutyák.

Ilyenkor a képzetlen bernáthegyi beindul, mint egy mozdony, fujtat is cefetül, le akarná darálni a kerítésen belüli ellenfelét. Gazdája, vagy kiképzője úgy röpköd mögötte, a póráz másik végén, mint a győzelmi zászló. Az ilyen vesszőfutás közben jobb, ha az ember villanyoszloptól villanyoszlopig halad, hogy meg tudjon kapaszkodni bennük.

De, ha a bernáthegyi már „művelt” és tud viselkedni, kész álom vele közlekedni. Fele olyan súlyú ember is el tudja vezetni, mint ő. Sőt! Akár két művelt bernáthegyit is egyszerre elvezethet, rövid pórázon, bal láb mellett, nyugodtan.

De ez nem jelenti azt, hogy a bernáthegyi lelke lekvárból lenne. Egyszerűen tudomásul veszi, hogy a vezér (a gazda) nem akarja, hogy ő harcoljon.

Pedig azt igazán tud, ha netán mégis szükség van rá.

Nemhiába mintázta Stephen King a „Cujo”-t egy bernáthegyiről.

Igen kőszikla, hisz akit úgy látszik, hogy nem szeret, azt tényleg utálja. S ha netán az közeledni akar, vagy bizalmaskodni, akkor keményen lép föl vele szemben. És erre a reakcióra a rossz ember bizton számíthat, hiszen a bernáthegyi érzelmei mindig stabilak.

Kitartóan gyűlöl  és kitartóan szeret. Kedves kőszikla ő, és örökösen mosolyog azokra, akiket kedvel. Nevelése, kiképzése közben igazi hegyi masztiffal való bánásmódot igényel. A parancsokat először úgy kell kezdeni, hogy „légy szíves!”

Durva lelkű, ostoba ember ne tartson ilyen kutyát. De a nyúlszívű se! Csak olyan gazdának való, aki tud szeretni, nagyvonalú és határozott. Aki ugyanolyan kőszikla, mint a fajta maga; a bernáthegyi kutya.

F. A.
kiképző

 

Az állatorvos a bernáthegyiről

Mindig nagy, és felelősségteljes feladat egy kutyakölyköt magunkhoz venni. A régészeti leletek alapján a kutya a legrégebben háziasított társa az embernek, már 16 ezer éve mellette van. Az idők során a tetemesen megváltozott emberi életkörülményekhez a kutyák is alkalmazkodtak. Új fajták jelentek meg, bizonyos feladatokra specializálódva, vagy sokszor csak az aktuális divat igényeit követve. A hatalmas fajtaválaszték, ami évezredek alatt kialakult, lehetővé teszi, hogy mindenki a maga számára legmegfelelőbb típust válassza ki. Egy kutya kiválasztásánál nagyon fontos, hogy ismerjük az adott fajta igényeit, így később nagyon sok kellemetlen problémától, betegségtől kímélhetjük meg kedvencünket.

A bernáthegyi kutya az egyik legnagyobb testméretű fajta, ami sok szempontból speciális odafigyelést igényel a tartás során. Legszerencsésebb, ha kertes házban, megfelelő mozgásteret biztosítva tudjuk felnevelni. Ismerek ugyan lakótelepi lakásban felnőtt, szép bernáthegyi kutyát is, de ez rengeteg időt, foglalkozást igényel, amit nem mindenki tud biztosítani. A zárt, szűk térben felnőtt kutyákon a sok fekvés miatt hamar decubitusok (felfekvések) alakulnak ki a nagy súlyuk miatt. A lakások száraz levegője hajlamosít az allergiás bőrmegbetegedések kialakulására. A lépcsőzés sok esetben felesleges és nem optimális terhelést jelent az állat számára. Gondoljunk csak a szűk lépcsőfordulókban az örömmel sétálni, vagy éppen haza rohanó kutyára, amint a számára nem megfelelő aljzaton a lábai kicsúsznak alóla. Ezek a tényezők később mind lehetnek maradandó mozgásszervi betegségek kifejlődéséért felelősek, kutyánk idő előtti öregedését, leromlását okozva.

Ha valaki mindezeket figyelembe véve úgy érzi, hogy rendelkezik elég idővel, türelemmel és szeretettel egy kutyakölyök felneveléséhez, akkor annak a lap ezen hasábjain szeretnénk segítséget nyújtani kutya egészségvédelmével, nevelésével kapcsolatban.

Első témánk, – mivel egy kifejezetten nagy testű fajtáról van szó – a növekedés során nagyon fontos kalcium és foszfor beviteléről szól. A megfelelő csontozat kialakulásában különösen  1-1,5 éves korig nagyon nagy szerepe van a megfelelő táplálásnak. A kölyökkutya kálcium igénye 530 mg/testtömeg kilogram/nap, szemben a kifejlett 265 mg/ttkg/nap értékkel. A foszfor igény 440 mg/ttkg/nap (kifejlett: 220 mg/ttkg/nap), tehát kétszer annyi Ca és P bevitelt igényel a fejlődő szervezet, mégpedig valamilyen könnyen felszívódó formában. Természetesen a megfelelő (1,2:1) arányú Ca és P bevitel mellett nem szabad megfeledkeznünk a D3-vitamin adásáról sem. A felnőtt állat D3-vitamin igénye 6 NE/ttkg/nap, míg a fiatal növekedésben levőé 20 NE/ttkg/nap. Ezt az igényt kell biztosítanunk a megfelelően összeállított házi koszt, vagy kölyök tápok etetésével. A megnövekedett Ca, P és vitaminszükséglet kiegészítésére külön készítmények állnak rendelkezésre, melyekből mindenki kiválaszthatja a kutya testtömegének, életkorának a legmegfelelőbbet. Ha nincs még tapasztalatunk a kutyanevelésben, vagy nem tudunk eligazodni a választék bőségében, nyugodtan kérjük ki az állatorvos, vagy tenyésztő tanácsát.

Dr Gaál Csaba
állatorvos


Kutya-világ 31. - A bernáthegyi

A Kutya-világ mai epizódja egy hatalmas, mackós, kedves kutyát mutat be. Ő a svájci hegyek híres mentője. Első tenyésztői ugyan szerzetesek voltak, azóta viszont rendkívül népszerű a kedvencként tartott ebek listáján. Magyarországon is az egyik legkedveltebb kutyafajta a bernáthegyi kutya.


 

Az eredetileg mentőkutyának kitenyésztett fajta majdnem háromszáz éves mivolta méltán tette híressé a bernáthegyi kutyákat, vagy ahogy még nevezik őket, a szent bernáthegyiket. Több ezer ember köszönheti nekik az életét, hiszen bármilyen kegyetlen és zord időjárással játszi könnyedséggel voltak képesek elbánni. Ahol az ember esze és ereje már kevésnek bizonyult, ők ott is megállták a helyüket.

A bernáthegyi eredete:

Ezeknek a kutyáknak a születési helye a Hospice du Grand Saint Bernard nevű kolostor volt, mely Európa egyik legmagasabb pontján helyezkedett el. Az itt húzódó hágó volt az egyik fő közlekedési útvonal Észak-Olaszország és Franciaország között, természetesen Svájcon keresztül. Az átkelés itt életveszélyes volt, főleg télen, amikor a hóviharok, lavinák végzetes veszélyt jelenthettek az emberekre. Éppen ezért a szerzetesek tenyésztették először ki a bernáthegyiket, mivel alkalmasak voltak a hegyekben az utazók vezetésére és a hóval betemetett áldozatok megkeresésére.


 

Ezek a hatalmas, tömött bundájú kutyák az életüket is képesek voltak kockáztatni. Vastag, sűrű, kétrétegű bundájuk biztosította számukra a meleget.
A külső réteg visszaverőként működött, míg a belső szigetelt. Eredetileg a bernáthegyi bundája rövid volt és sima, talán a masztiff egyik fajtájától örökölhette. Amikor járvány és kemény tél pusztított a kolostor kutyái között a XIX. század folyamán, a szerzetesek az újfundlandival kezdték keresztezni. A keverék egy hosszúszőrű fajta, amelynek egyetlen hátránya van, hogy a hó megragadhat a szőre között. A szőrétől függetlenül mindkét kutyafajta képes életet menteni.


 

A bernáthegyi széllel szemben képes 3 km-es körzetben megérezni az ember szagát, és 4 m-es hóréteg alatti testet is képes kiszimatolni. A szerzetesek állítása szerint a lavinát már a kialakulásakor megérzi, és a kutya orra az első hópihe megjelenése előtt 20 perccel képes jelezni a hóvihart.
Az újfundlandi bevonása a tenyésztésbe kettéosztotta a bernáthegyit rövid és hosszú szőrű változatra. A mentés során azonban csak a rövid szőrű változat vált be, mivel a hó beleragadt a hosszú szőrbe, nehezítve ezzel a kutya járását. A fajta tenyésztése és formálása mind svájci-német vonalon, mind pedig angol vonalon folyt, így az angolok és a svájciak is megalkották a maguk standardjét.

A bernáthegyi leírása:


 

Bár a bernáthegyi nagytermetű és nagysúlyú kutya, mégis könnyed és elegáns a járása. Legfőbb ismertetőjele hatalmas feje és méltóságteljes arckifejezése, illetve tekintélyt és büszkeséget sugárzó megjelenése. Két szőrváltozata ismert, a rövid és a hosszú, színe azonban egyforma, vörös és fehér.
Az átlagos magassága 76-81 centiméter, a szukák súlya 71 kilogramm, a kanoké 80 kilogramm. Átlagos élettartamuk 10-12 év. Ez a fajta hajlamos az ízületi betegségek kialakulására nagy súlya miatt, különösen figyeljünk oda erre 5 éves kora után!

Melegben nagyon nyáladzik, szőre pedig évente kétszer vedlik, akkor viszont nagy csomókban hullik. Hangja öblös, mély, de ha játszik, átvált olyasfajta sikongató magasságokba.

A bernáthegyi tulajdonságai:


 

A bernáthegyi az egyik legnyugodtabb kutyafajta, emellett pedig jóindulatú, kedves és barátságos is. Szinte túláradó szeretettel veszi körül a családját, és a gyerekeket is imádja, képes akár megvédeni is őket. Mindig a gazdája közelében szeretne lenni, a magányt és a bezártságot kifejezetten büntetésként éli meg. Azért jó hamar elkezdeni az engedelmességre szoktatást, mert pár hónaposan képes elérni a 40-50 kg-os testsúlyt, és egy ekkora kutyát megtartani nem egyszerű dolog. Legjobb, ha hallgat ránk. A következetes nevelés rendkívül fontos, és a felesleges parancsszavakkal vagy kiabálással semmit sem fogunk elérni.


 

Akit a szívébe zár, egy életen át szolgálja, de aki kivívja az ellenszenvét, azt ugyanilyen kitartóan képes gyűlölni, hiszen ennek a kutyának stabilak az érzelmei. Ha gazdája is ott van, alapvetően közömbös az idegenekkel. Másfél éves kora körül azonban kialakul területvédő ösztöne, így vadidegen embereket csak a gazdája jelenlétében enged be az udvarba. Bár jó házőrző, határtalan emberszeretete miatt mégse ilyen fajtát válasszunk kizárólag házőrzés céljából! Hatalmas testalkatuk miatt ezeket a kutyákat leginkább kertes házban való tartásra lehet ajánlani.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

8154 POLGÁRDI BETHLEN U10

(TŐKE IMRE, 2012.02.19 16:03)

NAGYON SZERETEM EZEKET AZ ÁLATOKAT NEKEM IS VOLT 6 DE MÁR MEGÖREGEDTEK ÉS MEHALTAK MÉG EGY VAN 9 ÉVES MOST IS ITT FEKSZIK MELLETTEM A GÉPNÉL ÉS FIGYELI MINDEN GONDOLATOM .SOKAT KÖLTÖTTEM RÁJUK AZ ÉVEK SORÁN TÖBB SZÁZEZER FT DE MEGÉRTE MERT MEGHÁLÁLTÁK SOHA NEM KERESKEDTEM VELÜK MERT ŐK IS CSALÁDTAGOK